Véresre pofozták azt az arcot, amelyért Mózes könyörgött, hogy láthassa, és tilos volt látnia (2 Mózes 33,19-20 ). A tövisek, amelyeket azért küldött Isten, hogy megátkozza a Föld lázadását, most saját szemöldöke körül meredeztek…
- Feküdj a hátadra! – Az egyik felemeli a bunkót, hogy mélyen beleverje a nagy szöget. De a katona szívének tovább kell lüktetnie, miközben leszorítja a fogoly csuklóját. Valakinek percről percre fenn kell tartania a katona életét, mert magától senkinek sincs ilyen ereje. Ki látja el levegővel a tüdejét? Ki ad energiát a sejtjeinek? Ki Tartja össze a molekuláit? Csak a Fiúban áll fenn minden ( Kolossé1, 17 ). Az áldozat akarja, hogy a katona tovább éljen, ő ad a harcosnak további létet. A férfi meglendíti karját.
Miközben a katona a karját lendítí, a Fiú visszaemlékszik, hogyan tervezték meg az Atyával az emberi alkar középső izmát – az érzéseket, amelyekre képes lesz. A terv hibátlannak bizonyul – az idegek nagyszerűen teljesítenek – Fel vele!- Felemelik a keresztet. Istent mutogatják alsóneműben, aki alig tud lélegezni.
Ezek a fájdalmak azonban csak bemelegítések a másik egyre növekvő rettegéshez képest. Egy idegen érzésre lesz figyelmes. Ezen a napon, egy nem is földi rothadás szaga kezd terjedni, de nem az orra körül, hanem a szívében. Szennyesnek érzi magát. Az emberi gonoszság, a lelkünkből jövő élő ürülék kezd felkúszni tiszta lényén. Az Atya szeme fénye megbarnul a rothadástól.
Az Atya! Így kell szembenéznie Atyjával!
A mennyből most maga az Atya kel fel, mint a felzavart oroszlán, megrázza sörényét, és üvölt a keresztfán függő férfi kiszáradt maradványa ellen. Sohasem látta még a Fiú, hogy az Atya így nézne rá, sohase érezte még forró leheletét. Az üvöltés azonban megrázza a láthatatlan világot és elsötétíti a látható eget. A Fiú nem ismeri meg ezt a szemet.
„ Embernek fia! Miért viselkedtél így? Csaltál, bűnös kívánságaid voltak, loptál, pletykáltál, gyilkoltál, irigykedtél, gyűlöltél, hazudtál. Átkozódtál, raboltál, szórtad a pénzt, zabáltál, paráználkodtál, engedetlen voltál, sikkasztottál és Istent káromoltad.
Ó, hány kötelességedet nem teljesítetted, hány gyereket hagytál magára! Ki nem vett ennyire tudást a szegényekről, ki játszotta így a gyávát, ki nézte le így a nevemet? Beképzelt, szánalmas részeg – te, aki zaklatod a kisfiúkat, gyilkos kábítószerekkel kereskedsz, bandákban utazol és kigúnyolod a szüleidet. Ki adott bátorságot ahhoz, hogy elcsald a választásokat, forradalmakat robbants ki, állatokat kínozz és démonokat imádj? Soha sincs vége a listának? Szétromboltál családokat, megerőszakoltál szüzeket, aljasul viselkedtél, selyemfiú voltál, megvásároltad a politikusokat, megzsaroltad az embereket, pornófilmeket készítettél, megvesztegethető voltál. Épületeket gyújtottál fel, tökéletesítetted a terrorista módszereket, hamis vallásokat alapítottál, rabszolgákkal kereskedtél – élvezted minden morzsáját és mindennel büszkélkedtél. Gyűlölöm, utálom benned ezt! Egyszerűen fojtogat az utálat az iránt, amit benned látok! Nem érzed a haragomat?”
A Fiú természetesen ártatlan. Maga a bűntelenség. Az Atya tudja ezt. Az isteni pár azonban egyezséget kötött, és most kell bekövetkeznie az elképzelhetetlennek. Az Atya úgy fog bánni Jézussal, mintha személyesen lenne felelős minden valaha elkövetett bűnért.
Az Atya figyeli, miközben szívének kincse, önmaga tükörképe, fulldokolva belesüllyed a nyers, folyékony bűnbe. Jahvénak az emberiség ellen minen században felhalmozott haragja egyetlen irányba robban.
„ Atyám! Atyám! Miért hagytál el engem?”
A menny azonban bedugja fülét. A Fiú elviselte. A Szentlélek tette képessé rá. Az Atya visszautasította a szeretett Fiút. Jézus, a názáreti Isten-ember elveszett. Az Atya elfogadta a bűnért hozott áldozatát és megelégedett. A szabadítás végbement.
Joni Erecson Tada
Kategória: Uncategorized
